Nemrég rengeteg holmit pakoltam össze. Nem költöztem, nem szakítottam, és nem is utaztam sehová, csupán lomtalanítottam. Körülnéztem a lakásban, hogy melyek azok a ruhák, használati- és dísztárgyak, amelyek vagy nem kerültek a kezembe a megvásárlásuk óta, vagy épp ellenkezőleg: túl sokszor, és ez meg is látszik rajtuk. Ugye nem kell hosszasan magyaráznom, hogy egy törött fülű bögrét miért nem tartunk meg? Vagy egy letört sarkú körömcipőt? Gondolom, mindannyian egyetértetek velem abban, hogy ezek szemétnek minősülnek. És mi van azzal a farmernadrággal, amely beleakadt valamibe, és az egyik szára leszakadt? Igen, én is úgy gondoltam, hogy ettől meg kell szabadulni. Egy valaki mégis meglátta benne a lehetőséget, és a kupac tetejéről visszavette.

  • Ezt mégis hova fogod felvenni? – tettem fel nem éppen nyugodt hangon és angyali tekintettel a kérdést.
  • Még nem tudom, de biztosan jó lesz valamire!

Na, ez az a mondat, amit nem akarok hallani, mert számomra értelmezhetetlen. Hogy lehet jó valamire egy félig bermuda, félig hosszúszárú elnyűtt farmer? Hová, milyen alkalomra, melyik évszakban lehet felvenni? Nem baj, gondoltam, majd elmegy a párom zuhanyozni, és akkor a nadrág ismét a kupacba kerül, de most a legaljára.

Még egyszer körülnéztem a lakásban, és jól eső érzéssel állapítottam meg, hogy rengeteg hely szabadult fel a szekrényekben, polcokon, szobákban. Már megérte, hiszen önkéntelenül is helyet teremtettem az újaknak, ez pedig nem jelent mást, mint vásárlást. Amit minden nő imád. A nagy kupac kiselejtezett holmit apránként kihordtam az utcára, jól látható helyre, hogy elvigye a szemétszállító autó.

Pár órával később kocsival indultam valahová, kinyitottam a kaput, és döbbenten vettem észre, hogy hiányzik a kupac fele. Lehet, hogy két részletben viszik el?- futott át az agyamon. Felhúztam a garázskaput, és ekkor szembesültem vele, hogy a lom másik fele ott van: a polcokon, a földön, mindenütt. Újra találkoztam a törött bögrével, a cipővel és a farmerrel. Láthatón még szortírozás előtt álltak. Égbekiáltottam felháborodásomat, majd összeszedtem őket, és visszatettem oda, ahol voltak.     

Másnap elmentem a barátnőmhöz, és épp meg akartam dicsérni, hogy milyen jól teszik, hogy folyamatosan szabadulnak meg a haszontalan dolgoktól, és így lomtalanításkor alig kellett valamit kidobnia…

  • Nehogy azt hidd! Nálunk még az utcáig sem jutottak el a kacatok: „jó lesz még valamire” alapon szinte mindent visszavett a férjem. Meg kell várnom, míg elmegy itthonról, és imádkozni, hogy a szemétszállító még addig elvigye az egészet, amíg haza nem jön. Már arra is gondoltam, hogy bepakolom a kocsiba, és egy másik utcában rakom ki őket.

Eddig azt hittem, hogy valaki szőkét, más százkilencven centis pasit fog ki, én meg egy lomgyűjtőt, de ekkor döbbentem rá, hogy ez bizony tipikus férfi tulajdonság. Annak ellenére, hogy azt hiszik, a nők azok, akik ragaszkodnak az emlékekhez, és nem tudnak megválni dolgoktól, ez nem így van! Attól még, mert az a bizonyos cipő már nincs a szekrényünkben, vissza tudunk emlékezni arra a táncra, amit boldogan roptunk benne. Mi új emlékeket gyűjtünk, nem felesleges kacatokat.

Azon a héten, amikor a lomtalanítás volt, több kétségbeesetten az ablakból kikukucskáló nőt láttam az utcában, akik idegesen várták, hogy mikor jön a kocsi, amelyik elviszi a feleslegessé vált tárgyakat ahelyett, hogy a párjuk visszavenné őket…

Valamit mindenképpen megtanultam: inkább folyamatosan tüntetem el a felesleges dolgokat, minthogy azon csatázzak, kell-e még egy szakadt farmer vagy sem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük