Ma egy olyan nap van, mikor nem váltom meg a világot, nem viszek véghez nagy, magasztos tetteket, nem mutatok fel semmi komoly eredményt: egy megoldott feladatot, egy elvégzett munkát, egy hatalmas, jól eső kacagást. Csak vagyok, és gondolkodom. Az emlékeim között keresgélek, és rádöbbenek, hogy sok apró mozzanat, érzés és tapasztalat az oka annak, hogy ebben a pillanatban pont erre van szükségem. Miért érzem mégis úgy, hogy ez nem elég, hogy nem tölthetem az időmet csak gondolkodással, még akkor sem, ha önmagamért teszem? Azért, hogy megértsek dolgokat, hogy töröljem azokat az emlékeket, melyek nem adnak, csak elvesznek… erőt, reményt és hitet. Próbálok rájönni a titokra, de legalábbis a nyitjára annak, hogy hol fejeződik be a szomorúság, és hol kezdődik a boldogság? Szorosan egymás mellé simulnak, és tényleg csak egy halvány vonal választja el őket egymástól? Vagy pár lépés a különbség, esetleg tényleg a nézőpont az, ami mindent megváltoztat? Mint a tükör egyik és másik oldala: a semmi és a minden?

Megbántottak újra, ki számolja már hányadszor? Erre nem lehet azt mondani, hogy lehetne másként is felfogni. Éreztem egy feszítő érzést, nyugtalanságot, hogy egy bennem felmerülő kérdésre választ kell, hogy kapjak. Még akkor is, ha fáj, még akkor is, ha valaminek a végét jelentheti. Nem tudtam elhessegetni, épp elégszer löktem már a sor végére, hogy „nem fontos”, hadd higgyem még egy kicsit azt, hogy ha nagyon szeretjük egymást, akkor a kérdés előbb- utóbb tárgytalan lesz. Pedig mindig is éreztem, hogy fontos, és ha nem foglalkozom vele, az nem azt jelenti, hogy el fog illanni. Inkább csak annyit, hogy az idő megy, fáradhatatlanul, nem vár se rám, se arra, hogy erőt és bátorságot vegyek.

Tegnap aztán feltettem a kérdést, mert világosságot akartam vinni a homályos kapcsolatomba. Reméltem, hogy azt a választ kapom, amit szeretnék.  A válasz megérkezett, kedvességbe, ragaszkodásba csomagolva, de a lényeg az első mondat volt, hiába követte húsz másik. Az pedig nagyon fájt, hatalmasat ütött a szívembe. Azóta ezerszer eszembe jutott, ezért ma nem teszek mást, mint feldogozom a tegnapot, ami kívülről úgy tűnik, hogy csak fekszem az ágyamon, és nézem a tél bágyadt napsugarait. A világ nyugodt, csendes, csak a lelkem zokog. A válasz megérkezett, de ahelyett, hogy felszabadított volna, szomorúságot hozott. Pedig büszkének kellene lennem magamra, hogy végre feltettem, mertem és léptem. Szeret, a maga módján, ahogyan én is. Talán szenved is. Csak az az egy mondat ne lett volna, akkor ma nem ezzel tölteném a napot. Mégsem bánhatom, hogy kérdeztem, és őt sem okolhatom, hogy őszinte volt velem.

Ma egy olyan nap van, mikor nem váltom meg a világot, de sokat teszek azért, hogy a jövőm majd boldogságot hozhasson.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük