Talán nem hittem, hogy valaha még része lehet az életemnek. Talán már elfogadtam, hogy a szomorú a természetes. Talán kicsit féltem attól, hogy mi van, ha újra csodás lesz. Talán a pokol után, csak jó jöhet.

Már tudom, hogy a lehetetlen sokszor lehetséges, hogy a kalitka nem végleges, a szeretet mindig győzhet.

Tudom, hogy kutyát lehet, oroszlánt pedig nem. Simogatni. Az egyik kedvesen, örömmel hagyja magát, a másik attól tart, bántani fogják. Talán mindkettő téved, vagy egyik sem.

A pillangó szabad. A pillangó szép. A pillangó elszáll. A pillangó bátor. Igen, mert hagyta, és én is hogy próbálkoztam: megsimogatni. Nem hittem, csak reméltem, hogy engedi. Hogy érzi féltő kezeim bizonytalanságát, törékeny testének féltését. Nem hittem, csak reméltem, hogy a képtelenség valóság lehet. Nem hittem és mégis megkaptam, a lehetőséget, a kivételes csodát: egy lepkesimogatást. Nyugodt volt, mintha bátorítani akart volna, mint, aki jelezni szeretné, hogy ismeretlenül is ismer. A szenvedéseimet, elsírt könnyeimet, belső értékeimet. Tudja, mit vesztettem és mit nyerhetek, ha mostantól bátor leszek. Egy lepke, akit sosem láttam előtte és talán sosem fogok újra, öt másodpercben életre szólót tanított: lehet bízni újra és szeretni is. Magamat. Hogy tudjam, nem miattam történt. Hogy tudjam, elesni nem szégyen, felállni viszont bátorság. Hogy tudjam, egyedül nem szenvedni kell, hanem erőt gyűjteni. Hogy tudjam, amit elvesztettem, visszaszerezhető: az öröm, a pillanat, az ölelés, a megbecsülés.

Elváltunk, elrepült, könnyedén, ahogyan jött, és tanított. Én pedig a terhet elhagytam, a derűt elkaptam, a pillanatot pedig őrzöm.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük