Volt egy kislány és egy hársfa. Mindketten növésben, egykorúak: két évesek csupán. A szőke haj idővel egyre hosszabb és göndörebb lett, míg az ágacskák nem nagyon nőttek. A levelek tavasszal kihajtottak, szépen zöldelltek, de csak pár napig, aztán barna foltok jöttek, és elszáradtak. A hársfa újra próbálkozott, hátha másodszor már jobban tudja, mit kell tennie és hogyan? Mikor növeszteni, mikor büszkén zöldellni, mikor a nap felé fordulni? A kislány nem gondolt ilyenekre, ő csak futkározott a gyepen nevetve, megkerülte a fát, és odadobott egy „Sziá”-t.

De a levelek megint sárgulni kezdtek, és még ősz előtt a földre hullottak. Ott állt a fácska szomorúan, rajta a pár barna levél, mely számára talán még a reményt, a fűben elporladva viszont annak elvesztését jelezte. A kislány megállt, hosszan nézte, majd átölelte:

  • Növessz új leveleket, szép zöldeket! – kérlelte – Anyukám, mondd neki, hogy ne adja fel!

A fának csak a szára volt már, se levele, és persze füle sem, valamit mégis meghallott vagy inkább megérzett abból, amit a kislány mondott, mert a következő tavaszon újra gyönyörű leveleket növesztett. Nagyokat, szép színűeket. Mikor már úgy tűnt, sikerült meggyógyulnia, a levelek újra sárgulni kezdtek. Előbb csak egy-két aprócska folt volt rajtuk, amit rögtön letépett az a kis kéz, ami a múlt évben még ölelt. De nem kegyetlenségből, hanem tiszta szeretetből:

  • Ezt most letépem, mert elrontottad. Neked nem kell pettyes levél, csak zöld. Letéptem, hogy újat növeszthess!- mondta a kislány mély meggyőződéssel, és már futott is tovább.

A hárs újabb reményt vesztve szomorúan állt. Pedig csak egy levél volt, nem az összes, egy-két petty pedig nem ezer. De mikor valamennyi levél elszáradt újra, a fa kétségbe esetten próbálta a lehetetlent: pótolni őket. És ez így ment egész nyáron, de őszre újra csupaszon állt.

Tavaszra a kislány annyit nőtt, hogy már magasabb lett, mint az udvar közepén kopáran álló fácska. A haja még hosszabb és még szebb lett, a hangja erősebb, a tekintete viszont mérgesebb:

  • Miért nincs még leveled? Nézd a többieket, annak is, meg annak is van már, csak neked nem! – dorgálta a fát. Valójában bíztatni akarta, főként hangerővel.

Azt gondolta, ha a szép szó nem hozott eredményt, talán majd a hangos fog.   A hetek teltek, a fák koronát növesztettek, de ennek az egynek nehezebben ment. Túl volt már három csalódáson, és bátortalan lett, félt remélni, levelet bontani. De megpróbálta újra, mert a kert és az élet részese akart lenni, a kislány játszótársa, hűs árnyék adója, a függőágy egyik tartója. Két levél nőtt csupán: egy kisebb és egy nagyobb, egy élénkebb és egy fakóbb. Nem mert többet növeszteni, mintha úgy gondolta volna, hogy inkább keveset, de egészségeset. Ezt még nem próbálta, talán működni fog. A fiatalabb almafa mögötte tavaly egy virágot és almát hozott, pedig a faiskolában ennyit sem reméltek tőle:

  • Ennek még kell pár év, mire teremni fog.

De a gyümölcsfa vagy nem hallotta, vagy nem érdekelte a jóslat, és termett, igaz csak egyet. Aztán kedvet kapott, és idén negyven virágot hozott, majd negyven almát. Vékony ágai alig bírták el a súlyt, de ő tartotta magát. A hársfa viszont hamarosan két levelet és egy újabb reményt vesztett. A kislány ekkor odalépett hozzá:

  • Ne aggódj, anyukám meggyógyít. Hoz egy metszőollót, és kivágja belőled a barna részt, mert az betegít meg.

Az olló vágott: két évet és egy fél törzset, a hárs féloldalas, de reménytelibb lett, és azon a tavaszon csoda történt: egy újabb hajtás, ami zöld maradt, majd még egy és még egy: tizenhárom levél, igazi, növekvő, zöld. Olyan fa lett, amelyikre jövőre is számíthatnak, olyan, amelyikre büszkék lehetnek. És nem csak a család, hanem a hárs is magára. A kislány odalépett hozzá és átölelte:

  • Tudtam, hogy igazi fa vagy! Majd még jövök.

Ettől kezdve a fa nem csak egy volt a sok közül. Ölelő pont volt, pihenőhely, ahol a szőke hajzuhatag megállt, mesélt, és ahonnan tovább szaladt.

2 thoughts on “A hársfa

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük