A nő tökéletesnek tűnő házasságban élt, legalább is kívülről így tűnt. „Szerencsés vagy! Mázlista! Ha nekem ilyen társam lenne!” – hallotta sokszor.

Belülről megélve azonban egészen más volt, hiszen mély sebeket kapott, és már azt sem tudta, mikor volt valóban szép. A tíz év házasságból kilenc csalódás volt, vagy talán kilenc és fél? Lehet, hogy a környezete hatására, akik boldogságot vártak el tőle, önmagát is átveri, és olyan hónapokat számol boldognak, amelyekben már látszott a boldogtalanság csírája?

Vannak kötelességek, van az adott szó és az elvárások, ahogyan egy boldogtalan nő is, aki a kiutat egyre erőtlenebbül keresi. Mert gyermekei vannak, akiket boldognak akar látni, és van egy férje, akit már egyáltalán nem akar látni. Túl sok volt a haragos szó és a bántás ahhoz, hogy megbocsájtsa, amit nem tud. „Emlékezz, mit ígértél a templomban!” – hangzik el a mondat naponta. Férje próbálja az adott szóra emlékeztetni, arra, melyet ő is hangosan és boldogan mondott ki, de nem tartott be. Mert megváltozott a helyzet, és mások lettek: a nő szomorú, a férfi mérges, a feleség beletörődő, a férj rideg.

Környezetük mit sem sejtett a problémákból, de az elvárásokat egyre magasabbra tette. Ha már két gyerek, miért nem három? Ha lakás, lehetne akár ház is? Nagyobb kocsi, nyaraló, utazás, hiszen a boldogság adott, az tovább nem fokozható, így az örömök forrása már csak tárgyakban, ingatlanokban meghatározható. Azt gondolták róluk, hogy a csoda igenis létezik: álomházasság, végtelen boldogság, és közös siker. Hiszen egy kapcsolat két ember munkája, ők ketten pedig látszólag nagyon jól végzik ezt a munkát. Látszólag, mert a színfalak mögött teljesen más volt a helyzet. A szerelem elmúlt, ahogyan a másik iránti tisztelet is, a szavak hangosabbak, a távolságok nagyobbak lettek. És volt két ember, akik papíron társak, az életben viszont idegenek voltak.

A külső szemlélő azonban továbbra is csak a felszínt látta. Mindenhol vannak összezörrenések, viták, de ennyi tényező, mely egy harmonikus házasság alapja lehet, kevés helyen. A nő eközben hatalmas hiányt érzett. Hiába van így, ha nem tudnak vele mit kezdeni, hiába volt, ha már elveszett: az érzések, a figyelem, a gondoskodás, a szeretet. De elvárt a kitartás, ahogyan elnézhető a zárt ajtó mögötti veszekedés, a kifelé mást mutatunk, miközben befelé fordulunk, és elvárt olyat érezni, amit már nem tud.       

A nő házasságba zárva élt, amelyből nem tudta a kiutat, ahogyan azt sem, lesz-e valaha még boldog. Egy hógömbben érezte magát, ahol az emberek arcára mosolyt, a házak tetejére havat, a tájba idillt festettek, ami kívülről tökéletesnek látszik, de senki nem tudja, hogy mennyire hamis. Bezárva élt egy kapcsolatban, melyet elviselni nehéz, feladni még nehezebb volt. Mert ha feláll, minden szakad: kapcsolatok, otthon, karrier. Nem lehet semmit egyben tartani, vagy a töréstől megóvni. Ha kilép, nem csak a világba indul el, hanem az ismeretlenbe is.

A hógömböt elég felrázni ahhoz, hogy a látszat tökéletes legyen, de ezen a házasságon már ez sem segíthet. Így marad minden, hogy meddig, nem tudni, csak azt, hogy játszani kell, mert nagy a félelem, hogy nem lesz elég erő kitörni, és a megvető pillantásokkal nem törődni. A remény még megmaradt, s talán egy napon az első lépést is megteszi ahhoz, hogy a házasságából kitörjön, a falakat lebontsa, az ajtókat kinyissa. A remény örök.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük