Kezdő újságíróként igyekeztem mindenre alaposan felkészülni: érdekes kérdéseket írtam, hogy ne kelljen szegény művészeknek mindig ugyanazt elmondaniuk „miért választotta ezt a pályát”? Utána néztem, hogy miről szeretnek beszélgetni, és miről nem. Engem mindig az ember érdekelt, a személyisége, hogy mennyire közvetlen, őszinte, kedves, nem pedig az ismert művész, és nem is az álarc, amit sokan hordanak. Inkább az, hogy a mosoly valódi-e, vagy rutinból jön. Sok művésszel találkoztam, akik tényleg olyanok voltak, amilyenre tippeltem, és persze sokan csalódást okoztak, mert sokkal rosszabbak voltak, mint amit vártam.

Egyszer egy ló nyerített a mobilomba, minden bizonnyal viccesnek tartotta a férfi színész, hogy hangulatingadozását így leplezze. Igaz, hogy rábólintott az interjúra, de akkor valamiért úgy gondolta, ma mégsem beszél senkivel. És voltak olyanok is, akik nem csak interjút adtak, hanem udvarolni is próbáltak. Három művésszel találkoztam, akik különféleképpen kezelték a helyzetet, hogy nem egy kinyúlt pulóveres ötvenéves férfi, hanem egy göndör hajú, vidám mosolyú lány akar velük beszélgetni. Különböző művészeti ágakat képviseltek, de egy dologban hasonlítottak: férfiak voltak, akik kihasználták a helyzet adta lehetőséget. Nem csak válaszolni szerettek volna, hanem folytatni, vagy inkább elkezdeni valamit.

Egyikük egy kissé flegma, vonzerejével maximálisan tisztában lévő fiatal színész úgy gondolta, magához ragadja a diktafont, de legalábbis a kezdeményezést:

  • Mutasd csak meg nyugodtan a lábaidat! Legyél büszke arra, ami szép rajtad, ne takargasd őket! – kezdte, miután a lábujjamtól a fejem búbjáig végigmért.

Innen datálódik, hogy interjúkra többé nem mentem miniszoknyában. Meglepett, nem is az, hogy bepróbálkozott, hanem hogy ilyen nyíltan tette. Utána a kérdés- felelet arány megváltozott, hiszen minden válaszát egy bókkal toldotta meg. Amikor megírtam az interjút, és szembesült kissé arrogáns válaszaival – amelyekből látszott, hogy másra koncentrált – észhez kapott, és kérte, hogy beszéljük ezt át még egyszer…

Egy színház üres nézőterén találkoztam azzal a rendkívül karizmatikus férfival, akinek olyan aurája volt, hogy már az előtérben megérezte az ember. Jó volt vele beszélgetni, kellemes, intelligens, jó humorú, és a női bájak nagy tisztelője. De olyan természetesen és kedvesen udvarolt, hogy észre sem vettem, csak akkor, amikor arra kért, jöjjek el az esti előadásra, intéz nekem jegyet.  A visszautasítást látszólag könnyedén viselte, bár későbbi SMS-ei és telefonhívásai mást mutattak. Úgy tűnt, egy valamiben én is felejthetetlen leszek számára, mégpedig abban, hogy nemet mondtam neki.

És volt olyan is, aki a klasszikus iskolát képviselte, udvariasan bemutatkozott, majd előreengedett a lépcsőn… Utólag jutott eszembe, hogy visszafelé fordítanunk kell a sorrenden, és ő fog előremenni, nem pedig én a szűk nadrágomban. Kérdeztem, válaszolt, zavarban volt, nézte a plafont, az ajtót, a kezét, majd az interjú felétől a szememet is. És akkor láttam rajta, hogy nem véletlenül fürkészte a környezetét. Nem volt akkora rutinja, de szándéka annál inkább: megismerni engem, nem csak a külsőmet, hanem a gondolataimat is. A kezdeti nehézségeken túljutva egyszer csak azt vettem észre, hogy már ő interjúztat engem: hova jártam egyetemre, mi a hobbim, miért lettem újságíró? Igen, én megkaptam azt a tipikus kérdést, amit mindig is kerültem!

Három férfi, aki három interjút, és sok mást is adott nekem: kitüntetett figyelmet, útmutatást, és udvarlást. Egyikükét sem fogadtam el, de nosztalgikus hangulatomban jót nevetek azon, hogy a férfi mindig férfi marad: vadászó, nőcsábász. De talán így van ez jól!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük