Ha éhesek vagyunk, eszünk.

Ha szomjasok, iszunk.

Ha hív a természet, mosdóba megyünk.

Igények, vágyak, melyeket gyorsan ki tudunk elégíteni, problémák, melyeket rövid időn belül megoldunk. De mi van akkor, ha csendre vágyunk?

Az utca zajos: autódudálás, sofőr káromkodik, kerékpáros csenget, mi pedig MP3-at vagy rádiót hallgatunk vezetés közben. A boltokban úgy gondolják, idegesítőbbnél idegesítőbb zenével vesznek rá minket a gyors döntésekre és vásárlásra, hiszen a készlet kecsegtető, a dal viszont, ami most és ezen kívül állandóan megy (nem raknak be új válogatást, csak és kizárólag mindig ugyanazt. Szegény eladók!) borzalmas, menekülésre késztető. Arra, hogy próba nélkül felkapjuk a ruhát, elfussunk vele a pénztárhoz, kifizessük, és kirohanjunk vele. Amiről persze otthon kiderül, hogy picit nagy vagy kicsi, de mivel a visszavét igencsak körülményes: csengetés a kulcsos boltvezetőnek, vagy helyettesnek, aki „elnézést, éppen áru jött, csak pár perc”. Pár olyan perc, amit szintén zenehallgatással tölthetünk, ami elől múltkor is menekültünk, és amiért megvásároltunk egy nem megfelelő méretű ruhát. Aztán név, lakcím, aláírás, még egy aláírás, mert egy a bolt példánya, „egy pedig az öné”. Szóval kirohanunk onnan, ahol állandóan zaj van oda, ahol szintén: az utcára.

Ezen felül persze többféle választási lehetőségünk akad: például a munkahelyünk, ahonnan elrohantunk, hogy ebédidőben elintézhessük a ruha visszavételét. Emberek beszélgetnek, telefonálnak, gyártanak. A csend még pillanatokra sem érhető el. Aztán hazamegyünk, vagy a gyerekünkért az oviba, iskolába. Aki mesél, persze, hogy ezt teszi, hiszen egész nap csak arra várt, hogy megossza velünk a bánatát, örömét. Aztán a férjünkkel találkozunk, aki szintén mesél, mert egész nap arra várt, hogy megossza velünk bánatát, örömét. Majd mi mesélünk, mert egész nap arra vártunk, hogy valakivel – aki nem egy pletykáló kolléganő és nem is egy vadidegen – megosszuk a bánatunkat, örömünket.

Vacsora után tévét illik nézni, ami szintén beszél, kiabál, vagy fékcsikorgás, harsány nevetés, taps hallatszik belőle. Vagy menjünk el esetleg egy koncertre, ahol az énekes száz és ezer ember helyett és embernek dalol hangosan, és kiáltja, hogy „fel a kezeket, énekeljünk együtt”.

Aztán a nap végén bekuckózunk a szobánkba, vagy a fürdőbe, és nem tudunk mit kezdeni az áhított csenddel, mert nem szoktuk meg. Nem része a napjainknak, így kicsit ijesztő, amikor semmi és senki nem zajong körülöttünk. Vágyunk rá, de nem tudjuk, mit csináljunk csendben? Vágyunk rá, de már megszoktuk, hogy nincs. Vágyunk rá és megríkat, mikor megkapjuk. A csendet, ami meghallgat ha kell, máskor megvigasztal, vagy reményt ad. A csend, ami csak ritkán látogat el hozzánk, de nagy örömet szerez. A gyógyító csend, mely csodákra képes.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük