Egy ismerősöm a minap azért imádkozott, hogy a cégnél végre férfi munkatársat vegyenek fel a megüresedett állásra, mert ahogyan nő létére fogalmazott: „A csajok szörnyűek, egy pasi csendben van, dolgozik, de a nők, Atya ég!”. Fél órán keresztül fejtegette az elméletét érvekkel bizonyítva az igazát. Hallgattam, figyeltem, és egymás után villantak be példák a saját életemből. Olyanok, amikor ha akartam, ha nem, belekerültem egy helyzetbe, amelyben bizonyítanom kellett, hogy egy másik nő által rám erőltetett szerep fényévekre van tőlem. És igen, el kell ismernem, van az a típus, aki még a legjámborabb napos csibéből, fehér báránykából is kihozza a legerősebb női harcost, a „Na, majd én megmutatom ennek a nőnek” amazont.

Női gladiátorok vagyunk. Egyesek önként választották ezt a szerepet, a többiek pedig önvédelemből.

De miért érezzük szükségességét annak, hogy az elénk dobott kesztyűt felvegyük? Ez régebben sem a gyengébbik nem dolga volt. Azt hisszük, folyamatosan harcolnunk kell önmagunkért, és a többi, potenciális vetélytárs ellen. Látom, és sokszor értetlenül állok az előtt, ahogyan egy nő féltékenyen végigmér az utcán. Soha nem beszéltem vele, nem ismerem, mégis úgy néz rám, mintha tartania kellene attól, hogy lecsapom a pasiját a kezéről… akit egyébként ugyanúgy nem ismerek, mint az előbb említett „hölgyet”. A zárójel nem véletlen, ugyanis az alapján, ahogy viselkedik, nem érdemli meg ezt a megszólítást.

Van tehát, akit a féltékenység tesz női harcossá: ő a pasija megtartásáért száll ringbe. Van, aki az állását félti, mert attól tart, hogy az újonnan jött kollegina a helyére pályázik. Van, aki utálja a tehetséget a másikban, és van, akinek elég egy mell, derék vagy lábméret ahhoz, hogy a gyűlölet lángja fellobbanjon benne.

Aztán vannak azok, akik igyekeznek elébe menni a dolgoknak, és inkább ők kezdik el kibeszélni a többieket, fúrni a másikat, mintsem, hogy ez velük történjen meg. Mindenkiben találnak valamit, ami három nagyító alatt és egy torztükör előtt már irigylésre méltó, féltékenységre okot adó. Mindenki volt már olyan helyzetben, amikor ismeretlenül alkottak róla véleményt, amikor vadidegenek vagy kollégák toboroztak ellene embereket, amikor „áldozatként” kellett megélnie azt, hogy még mielőtt bemutatkozott volna, már megelőzte a „rossz híre”.

Igen, mindenhol szikrák, villámok, nyilak röpködnek, melyeket vagy sikerül kikerülnünk, vagy felvesszük a legmagabiztosabb, legszexisebb nézésünket, és büszkén előretolt mellekkel bevonulunk az arénába. Aztán lássuk, mi győz: az intelligencia vagy a rosszindulat?

A küzdelem végén előfordul, hogy az egymásnak feszülő két harcos közül egyikük kellemetlenül érzi magát, mert bár csak szavakkal, de olyan bántást okozott a másiknak, amit nem szeretett volna. Akad olyan, aki tanul az esetből: türelmet, és azt, hogy a következő alkalommal inkább hagyja a földön heverni a kesztyűt. Van, aki beiratkozik egy meditációs tanfolyamra, hogy felül tudjon emelkedni az ilyen helyzeteken. És van, aki az arénában győzött ugyan, de azon kívül soha nem fog. A másik ember iránti tisztelet nélkül ugyanis nem lehet.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük